Eszem ágában sincs vitatkozni a matematika alapvető törvényeivel, főleg úgy nem, hogy több éven keresztül tanultam, és tanérként még oktattam is a matekot felső tagozatos diákoknak. Alaptétel, tudjuk mind a ketten: a párhuzamos egyenesek soha nem találkoznak. (Bár a filozófusok úgy okoskodnak, hogy “ha egyszer eljutunk a végtelenbe, akkor az lesz számunkra a valós világ, vagyis jelenlegi helyünk veszi át a végtelen szerepét. Ahol mégiscsak összeérhetnek a párhuzamosok.”)
Akkor költői lenne ez a kérdés? Mondom is, milyen összefüggésben merült fel bennem.
Közel 20 éve nagyvállalatok munkatársainak és vezetőinek tartok készségfejlesztő tréningeket, és coachingokat. A szoros együttműködéseinknek köszönhetően nem csak látom, hanem részese is lehetek annak az ádáz küzdelemnek, amit azért teszünk minden egyes nap, hogy a szolgáltatásaink révén az ügyfeleink elégedettek legyenek, a vállalat pedig egyre eredményesebb.
Rengeteget teszünk ezért: szakmai képzések soha véget nem érő folyamata, tréningek a készségeink fejlesztéséért, technikai újítások a gördülékenyebb munkavégzésért, stratégiák újratervezése az igények kielégítéséért és a profit növeléséért… És… teljesítményértékelések, visszajelző beszélgetések az eredményességünk elemzéséért és az új célok kitűzéséért.
A sikerért, a hatékonyságért, az elégedettségért – valljuk be – a munka frontján mindent igyekszünk megtenni, a nap minden percében, izzadságcseppekkel a homlokunkon menetelünk ezért.
A munka frontján.
Sokszor úgy tűnik, sokak számára a munka és az élet közé – maradjunk a mateknál – egyenlőségjel került, a munka kitölti az életet, a munka válik az életté. Hm…
Pedig tudjuk, a munka az életünk egy része. Bár fontos része, de csak egy része, egy szelete a nagy egésznek.
Hol van mégis a párhuzam? És hol találkozik, ha találkozik? Hadd kérdezzek néhányat.
Amíg a munkában rengeteg figyelmet fordítunk arra, hogy az sikeresebb és eredményesebb legyen, megtesszük-e ezt az életünkkel is? Feltesszük-e ugyanezeket a kérdéseket a nagy egészre vonatkozóan is? Vagyunk-e ennyire tudatosak az életünk menedzselésében vagy az majd “történik valahogy”? Kap-e az életünk ilyen mélységű irányítást, vagy marad a sodródás és a “majd lesz valahogy”?
Amíg a munkában mindent megteszünk azért, hogy az ügyfeleink elégedettek legyenek, vajon a mi elégedettségünk is ennyire központi szerepet kap az életünk megélése közben?
Amíg a munkában igyekszünk a pozitív munkahelyi légkör megteremtésére, a jó érzések kialakítására, vajon az életünkben is az a törekvés áll az első helyen, hogy bármi történjen is, a legfontosabb, hogy jól érezzük magunkat?
Amíg a munkában stratégiákat alkotunk, tervezünk, eszközöket keresünk, módszereket dolgozunk ki, az életünknek vajon, van jól megfogalmazott iránya? Tudjuk pontosan hova is haladunk? Hogy mit teszünk, és miért is tesszük azt?
Értékeljük a munkahelyen az eredményeinket, de megállunk vajon néha értékelni az életünket is? Hogy hol tartunk most, mi az, ami jó, mi az, amiben másra vágyunk?
Ha a munkában nem értük el a kitűzött eredményeket, azonnal új célokat alkotunk, és így vagy úgy, de teszünk lépéseket a többért, jobbért.
Az életünkben vajon megállunk néha újratervezni? Vagyunk ennyire következetesek a cselekvésben? Egyáltalán megtesszük a szükséges lépéseket? Van bátorságunk, merészségünk, motivációnk hozzá?
És ha nem, akkor vajon mi a válaszunk arra, hogy MIÉRT NEM? A magyarázatok és kifogások helyett a mély és őszinte válasz mi pontosan erre a kérdésre?
Mert a válasz megindító lehet. A válasz sorsfordító lehet.
Hiszen a te életed…Hiszen nincs több belőle (legalábbis a jelenlegiből)… Hiszen megy az idő…
Elkötelezett híve vagyok a sikerednek, az örömödnek, a kiteljesedésednek. A programjaimmal egy célom van, szolgálni téged abban, hogy merd és tudd a legjobbat, legtöbbet kihozni magadból és az életedből. Korlátozások, lemondások, beletörődések nélkül.
Február 16-án, az évindító programom vajon tud támogatást adni neked mindehhez?
Szerintem nagyon is.
Mert nem a felszínt fogjuk kapirgálni. Nem állunk meg azoknál az információknál, hogy fontos célokat kitűzni, határidőt hozzárendelni, leírni, konkretizálni, stb.
Egy kedves barátom azt írta nekem, „Ildikó, magasra tetted a lécet”. Igen. Mert az életünkről van szó. Ezért mélyebbre kell néznünk, és ennek érdekében a magaslatokból szemlélődnünk. Aki ismer tudja: soha nem elégszem meg a „jó”-val, az „átlagosság”-gal. A munkában sem. Az életünkben sem.
Szóval… összeérnek a párhuzamosok? 🙂
Nem kell fenekestül felfordítanod az életed. De lehet, hogy igen.
Nem kell óriási ugrásokat megtegyél. De lehet, hogy igen.
Sokszor kis lépésekkel is nagy eredményeket érhetünk el. Sokszor egy találkozás is elég, hogy képesek legyünk ezt megtenni.
Szóval…Találkozunk február 16-án?
