Feldolgozni a feldolgozhatatlant

Ezeket a sorokat azért osztom meg veletek, mert azt érzem, hogy ki kell írnom magamból azt a fájdalmat és keserűséget, ami bennem tombol. Tudom, hogy rajtam kívül még másoknak is szüksége van valamiféle kapaszkodóra. Mert kell valami támasz, most, amikor azt érezheted, nincs alattad talaj, mégis menned kell tovább.

Vannak olyan eseményei az életünknek, amelyeken nehezen tesszük túl magunkat. Megbántanak, elhagynak, hazudnak, őszintétlenek velünk. Sokszor csalódunk, és ez bizony fájdalmas. Mi rágódunk, nehezen felejtünk, nem bocsájtunk. Pedig egy másik perspektívából szemlélődve, ezek a sérelmeink olyan jelentéktelenek, hogy említésre sem lennének méltók. Persze csak ebből a másik nézőpontból.

Mert fájdalmas az is, ha valakitől el kell válnunk, mert elutazik, vagy messzire költözik, esetleg elhagy bennünket. De ha örökre távozik, ráadásul értelmetlen, megmagyarázhatatlan módon, az nem egyszerűen csak fáj, hanem gyötör.

Vannak olyan történések, amelyek egyszerűen feldolgozhatatlanok. A héten bekövetkezett tragédia – ami sokunk által ismert és szeretett kolléganőnkkel, barátnőnkkel történt – mindegyikőnket nagyon komolyan megviselte. Engem is. Éppen írtam, készültem közzétenni egy következő blogomat és a sorra kerülő gondolatmorzsáimat. Amiket nagyon szeretek gyűjtögetni és általuk üzenni mindenkinek, aki jobbá kívánja varázsolni az életét. És akkor jött a hír. Kiesett a kezemből a „toll” és egy pillanat alatt szinte minden értelmetlenné vált. A hatás annyira sokkoló volt számomra, hogy még sok óra elteltével sem tudtam, hogy hogy fogok én magam kijönni ebből.

Mert ott mardosott valami megfogalmazhatatlan fájdalom. Egy olyan, amiben a legsötétebb negatív érzések keverednek egyszerre, egy időben, és olyan mélységből, olyan erővel törnek a felszínre, mint egy vulkán, ami váratlanul, mégis pusztítóan, kegyetlenül és kíméletlenül csap le a környezetre. Ott rejtőzködik benne az érthetetlenség, az értelmetlenség, a düh, az ítélet, a bosszúvágy. Kiabált a lelkem, üvöltve kérdezte, hogy „de miért?” Hova tart ez a világ? Mi lett velünk, emberekkel? Hol romlott el ez az egész?

Nem érdemelte ezt. Ezt senki sem érdemli.

Azóta csak keresem a kiutat, mert szükségünk van a megnyugvásra. De hogy lehet feldolgozni a feldolgozhatatlant, megérteni az érthetetlent és megnyugvást találni a kegyetlenségben?

A racionális elménk nem fog választ adni ezekre a súlyos kérdésekre. Egy másik szintű megértés képes csak segíteni.

Egyben viszont biztos vagyok. Aki elment, az már rátalált a békére, megtalálta a szeretetet. Azt a békés szeretetet, ami a mi életünk irányítója is kellene, hogy legyen. Aki már átkerült, ő nem akarja, hogy itt bárki szomorú legyen. Mert ő már tudja, mit jelent a béke.

Mit tehetünk mi, akik itt maradtunk a mérhetetlen fájdalommal?

El kell engednünk a távozót, mert neki szüksége van erre. De az elengedés nem jelent felejtést! A szívünk soha nem felejt. A búcsú tőle átmeneti és szeretetteljes.

Újra rá kell találnunk a saját erőnkre, bátorságunkra és hitünkre. Ez annyira nehéz, hogy talán lehetetlennek is tűnik. Mert ezek után is hinnünk kell tudni az életben, és egymásban. Hinnünk kell abban, hogy az élet akar tőlünk valamit, szán nekünk valami feladatot. Talán pont azt, hogy tanuljuk a szeretetet, ne pazaroljuk az életet, vegyük komolyan az értékességét és segítsük újjáépíteni, ami elromlott, hiszen ki lenne rá képes, ha nem mi emberek?

Segítsük egymást az erőgyűjtésben, az önmagunkra találásban, mert élnünk kell tovább és mindannyiunknak feladata van. Talán pont az, hogy segítsünk változni, változtatni.

Szívem teljes szeretetével búcsúzom tőled Irmi! Köszönöm, hogy szépítetted a napjainkat, adtál boldogság pillanatokat és köszönök minden csodát, amit általad nyerhettünk ebből a világból Minden emléket őrzünk! Legyen békés utad.