350 000 km van az autómban. Elhiheted, hogy sokat vagyok úton és miközben szelem a kilométereket van, amikor csendre vágyom, és az is előfordul, hogy kedvem támad a rádióban zenét hallgatni. Az egyik legutolsó alkalommal éppen egy kívánság műsort hallgattam, ide bárki betelefonálhat és megkérheti a műsorvezetőt, hogy hívja fel az egyik ismerősét és adjon át neki egy üzenetet.
Egy hölgy kérését teljesítették éppen, aki a párjától szerette volna megtudni, hogy mi a véleménye a kapcsolatukról, és hogy látja, mennyire tölt be ő fontos szerepet az életében? Felhívták, a kérdés elhangzott, a férfi válasza pedig így szólt: „Ah, én egy elfoglalt ember vagyok. De persze, hogy fontos!”
“Az embernek nincs tudomása a fájdalomról, melyet másoknak okoz.” (Sri Bhagavan)
A kérdés és a válasz is hosszú percekre elgondolkodtatott. Tudod, most nem célom párkapcsolati elemzésbe belebonyolódni, és annak taglalásába sem, hogy vajon ilyen kérdéseket, miért a nagy nyilvánosság előtt kell „megbeszélni”? Miért nem ülnek le és tisztázzák négyszemközt az érzéseiket.
Inkább most arról szeretnék írni neked, hogy ez a félmondat -„elfoglalt ember vagyok”-, ami megütötte a fülemet, milyen gondolatokat indított el bennem.
Mert már megint a fránya időről van szó. Gondolj bele, sokan élik úgy az életüket, hogy semmire sincs idejük. Legalábbis így érzik. Mert mindig időzavarban vannak, mindig sietnek, sosincs vége a napnak, soha nem érnek a végére a tennivalóknak. Csak azzal szembesülnek, hogy megint eltelt egy nap. Majd fáradtan berogynak az ágyba.
Ismerek én is olyan vállalkozókat, akik napi 20 órákat dolgoznak, és nem láttam még őket szabadságra menni. Ismerek nagyvállalatoknál dolgozó kollégákat, akik 10-12 órát töltenek a munkahelyükön, majd még hazaviszik a laptopot és otthon folytatják a munkát. A nyaralás alatt sem kapcsolják ki a telefont és azért az e-maileket átnézik közben is, mert azt mondják, lehetnek fontos üzenetek benne, vagy nem halasztható feladatok, vagy csak azért, hogy ha visszamennek dolgozni, ne azzal kelljen kezdeniük, hogy a több száz levelet elolvassák. Ismerek olyan embereket is, akik több munkahelyen dolgoznak és olyanokat is, akik bár befejezik a munkát öt óra körül, utána jön a következő műszak, az otthoni.
Egyszóval: nincs idő.
Szerinted, jól van ez így? Tudom a válaszod. „Nem, de mit lehet tenni? Ez van, muszáj megélni, meg kell termelni a bevételt, ha nem így csinálom elvesztem a munkahelyem vagy az ügyfeleimet.” És így tovább.
Ismerem a válaszokat. Most inkább hadd kérdezzek! Miközben ennyire nincs időd, valójában:
Hol vagy te? Hol van a te életed?
és
Van bátorságod kinyitni a szemed és merészséged meglátni a veszteségeket, amit a „nincs időm” termel neked?
Nekem is volt olyan időszakom, amikor minden nap 14-16 órákat dolgoztam és pár órát aludtam csak. Arra is emlékszem, hogy sokáig halogattam ezeknek a kérdéseknek az őszinte megválaszolását. Nem akartam szembenézni az igazsággal, mert tudtam, hogy fájó lesz és a felelősséget nem kenhetem majd másra. De mindig eljön az a pont, amikor már nem menekülhetsz el magad elől.
Mert a veszteségek sajnos letagadhatatlanok. A veszteségek az üzleti világban csődbe vihetnek egy céget. A magánszféránkban viszont bele sem gondolunk sokszor abba, hogy milyen és mekkora károkat okoznak a saját életünkben.
Ugyanis, amikor valaki azt mondja „nincs időm”, valójában azt mondja:
kérdés: akkor most fontos a másik vagy nem?
kérdés: akkor valójában magadnak sem vagy fontos? Hogy leszel másnak az?
- „nincs időm az egészségemmel törődni”
kérdés: te elvárod a testedtől, hogy 24 órában rendelkezésedre álljon, és maximális kapacitással kiszolgáljon. Mit gondolsz, meddig fogja ezt így megtenni neked?
kérdés: akkor mikorra tervezed, hogy elkezded élni az életedet?
Én most is sokat dolgozok. Nézem, ahogy mások nyaralnak, utaznak, szórakoznak, én eközben fejlesztem a honlapomat, blogokat írok és készülök a decemberi előadásomra. Itt olvashatsz róla.Igen, sokat dolgozom, mert vannak céljaim. De teszem ezt örömmel és úgy, hogy közben maradjon időm azokra, akiket szeretek, és magamra is. Minden nap megajándékozom magam azzal, hogy teremtek időt, ami az enyém. Lehet, hogy csak egy vagy két óra, néha még ennél is kevesebb a napból, de nem munka és nem kötelességek teljesítése. Találkozók, olvasás, egy jó séta, zenehallgatás, mozi, vagy egy otthoni filmnézés…
Egyébként elcsépeltnek találod a mondást, hogy „mindig arra van időnk, amire akarjuk”? Pedig valljuk be, nagyon is igaz. Ha most felhívnának, hogy nyertél egy álomutazást, és el kell menjél átvenni a jegyeket, lenne rá időd? Ha megkeresnének, hogy közeli hozzátartozód beteg, és segítségre van szüksége, lenne rá időd? Biztos vagyok benne, hogy igen a válaszod.
Kérlek, gondold végig, amikor rohansz, amikor azt mondod „nem fér bele az időmbe”, hogy ami annyira fontosnak és halaszthatatlannak tűnik, tényleg az-e? Mert sok minden tud várni, a takarítás, a mosogatás, az e-mailek…
És ne felejtsd el, nem pótolhatod az elvesztegetett időt! Ami elmúlt, nem hozhatod vissza Talán soha. Ezért inkább:
- ne halogass, mert nem tudhatod, megteheted-e máskor is, amit későbbre halasztottál
- állíts fel prioritásokat és tartsd be ennek megfelelően a sorrendet a tennivalóidban
- fogalmazd meg a számodra fontos értékeket és élj azok szerint
- tervezz be időt, ami csak a tiéd, az sem baj, ha az eleinte csak 10 perc
Mindenkinek 24 órája van egy napban. Döntsd úgy, hogy „van időd”. Dönts úgy, hogy teremtesz időt. A „nincs időm” helyett, mondd azt „teremtek rá időt”. Magadnak és másoknak is. Hogy érezhessék, hogy fontosak. Ha valóban azok, megteszed.
